Amikor egy boríték az egyetlen darab papír, amire írni tudsz, akkor baromira spórolsz a hellyel. Ezért van nálam mindig füzet, csak most kiraktam, hogy ne legyen nehéz a táska. A kirándulásra.
Tudod, egész nap el tudnálak nézni, ahogy alszol. Azon gondolkodom, mit láthatsz a csukott szemeid mögött, hová repülsz, mi fut most a fejedben. Remélem, árnyak helyett álmok. Falak helyett hidak.
Tudom, azt szeretted volna, hogy melléd üljek, hogy a vállamra, az ölembe tudd hajtani a fejed. Vagy ezt csak én szerettem volna? Mindegy, így is alszol, így is álmodsz.
Vonzó ez a szürkés-zöldes kékség az ablakon túl. Sehol egy napraforgó. Üvöltenek a szelek. Botra támaszkodnak a felhők.
Én pedig csak nézlek, és szeretlek, ülünk ezen a vonaton, utazunk, és szeretlek. Nem kell semmi más, csak ez a boríték, a zöld toll, és hogy te ülj velem szemben. Színek és szerelmek. Utazás, borítékra írva. Látod, milyen praktikus vagyok?
Furcsa, hogy egy olyan borítékot hordok a táskámban, amin a nagyi kézírása van, születésnapomra kaptam benne pénzt, ki tudja, mikor. Talán ez volt az utolsó, amit még odaadott. De milyen jó, hogy nálam van, különben mire írnék most? Tényleg kell tartanom magamnál egy füzetet.
Most már visszafelé megyünk, egymás mellett ülünk. Észrevetted, hogy írok, eddig lekötött a telefonod. Feszült vagy, érzem. Mint a mágnes két azonos pólusa, úgy taszítjuk most egymást. De ez az út része. A mi utunk része.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: